Nagyon nehéz arról beszélni, hogy milyen 15 év együttlét után elveszíteni a legfőbb társamat, barátomat, szerettemet, még ha történetesen kutya is volt az illető. Az utolsó félév nagyon nehéz volt, mert lassan elvesztette a hallását, majd a látását, végül az életkedvét. De a ragaszkodása, feltétlen hűsége és szeretete töretlen volt.

Februárban már átesett egy súlyos betegségen, mikor is tudatosult bennem, hogy az öregség olyan, mint visszatérni a gyermeki léthez. Ám amíg a gyermekkor mindennap egyre többet ad, addig az időskor elvesz.

Láttam, ahogy egyre jobban lelassul, egyre többet alszik, és mikor ébren van, leginkább csak hozzám bújva tudja elviselni a sötét csendet. Egy hete pedig, amikor újra elutasította az ételt és nem akart felkelni a kosarából sejtettem, hogy ismét baj van. Összeszorult a szívem szerdán a dokinál, mikor kiderült, hogy ismét lázas, majd pénteken már nem tudott lábra állni. Nem hatott a kezelés, hiába próbáltunk meg mindent.

Tegnap pedig, mikor végigsírta az éjszakát már tudtam, hogy itt a vég. Ölbe vettem, próbáltam álomba simogatni, miközben rettegtem attól, hogy meghal és attól is, hogy mégsem. Szerettem volna, ha elalszik és nem ébred fel. Sajnos azoban nem így történt, nekem kellett meghoznom a döntést.

Ma délután altatta el az orvos.

A hiánya feloldhatatlan űrt hagyott a lelkemben, amit csak az idő enyhíthet (talán).

Köszönök neked mindent.

Isten veled Bonika!