Ingmar Bergman: Hetedik pecsét

Ma reggel felkeresett a Halál. Sakkoztam vele:

Én: Embertársaim iránt érzett közönyöm kirekesztett az emberek közösségéből. Azóta fantomok világában élek, vagyis képzeletembe zárva.

Halál: És meghalni sem akarsz!

Én: De akarok!

Halál: Akkor mire vársz?

Én: A biztos tudásra.

Halál: Biztosítékot akarsz?

Én: Nevezd úgy, ahogy akarod. Lehetetlen, hogy az ember felfogja Istent az értelmével. Miért kell neki úgy elrejtőzni, félig kimondott ígéretek és soha nem látott csodák ködébe burkolózni?! Hogyan hihetünk a hívőknek, ha nem hiszünk saját magunknak sem? Mi lesz velünk, akik hinni akarnak, de nem tudnak, és mi lesz azokkal, akik nem akarnak és nem tudnak hinni? Miért nem tudom megölni magamban Istent? Miért él bennem tovább? Fáj..Fáj, hogy bennem él és megaláz, éjjel pedig én átkozom el őt és ki akarom őt űzni a szívemből, dacolva mindennel. Miért nem tudok szabadulni tőle? Hallasz engem?

Halál: Hallak!

Én: Én tudást akarok, nem hitet és feltételezéseket, hanem tudást! Azt akarom, hogy Isten kinyújtsa felém a kezét! Szóljon hozzám! Felfedje az arcát!

Halál: Ő hallgat!

Én: Kiáltok hozzá az éjszakában, de néha úgy tűnik, senki sincs ott.

Halál: Talán csakugyan nincs ott senki.

Én: Akkor az élet képtelen borzalom. Senki nem tud úgy élni, hogy a halál ott van az orra előtt és tudja, hogy minden semmi.

Halál: A legtöbb ember mégsem gondol sem a halálra, sem a semmire.

Én: Egy napon, az élet legvégső határán mégis belenéznek az éjszakába.

Halál: igen, azon a napon.

Én: Félelmünket képpé kell formálnunk, és ezt a képet elnevezzük Istennek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés