Jojo nyuszi (2019)

Azt mondják vannak témák, amikből nem illik viccet csinálni. Nos a náci ideológia és az ebből eredő, máig feldolgozatlan emberiség elleni bűnök sokasága épp ezen témák egyike. Ám néhány fimművészeti alkotás olykor-olykor bebizonyítja, hogy minden attól függ, ki meséli a viccet.

Taika Waititi író- rendező pedig zseniális viccmesélő. Ezt már a Hétköznapi vámpírokban és a Vademberek hajszájában is bizonyította. Egyedi látásmódja és humora kiemeli a kortárs rendezők sorából és ami még vitathatatlan érdemei egyike, hogy igen jó ismerője a gyermeki lélek rejtett zugainak.

Legújabb alkotásában, a Jojo nyusziban pedig épp erre volt szükség, hisz a náci Németországban élő kisfiú, Jojo Betzler történet láthatjuk. De Roberto Benigni Az élet szép realisztikus gyermeki sorstörténetéhez képest (melyben a könnyeden játékos hangvétel mély tragikumot hordozott) ez az alkotás szándékosan túlstilizált és abszurd humorral teletűzdelt játékossággal vezeti a nézőt át a sztori amúgy életszerű elemin.

A film zsenialitása abban a kettősségben rejlik, amely a képi világ színes ikonográfiáját (a díszletektől a jelmezekig Wes Anderson stílusban) és a helyzetek groteszk abszurditását ötvözi a karakterek egyediségével és a történet gyermeki szemléletmódjának hitelességével. A gyermeki látásmód itt ráadásul (és szokatlan módon) a másik oldalt hivatott bemutatni. Jojo ugyanis nem a hagyományos értelembe vett áldozat (bár így a tragédiája még mélyebb), nem üldözött kisfiú, hanem a kor szelleméhez igazodó vérbeli náci. A hitleri ideológiának teljes mértékben alávetett 10 éves gyermek egy oly kor terméke, mely elrabolta a gondtalan gyermeklétet és az erőszak, a gyűlölet mezsgyéjére terelt kicsit és nagyot, felhasználva mindenkit a felsőbb hatalmi célokért. Ebben a korban nem voltak reális kapaszkodók az erkölcsi és lelki fejlődés tisztaságához, hacsak nem az életük kockáztatásával, vagy titkon lázadva.

Jojo tehát belesimult a társadalmi elvárásba, mely szerint jó katonája kell legyen Hitlernek, amelyet oly lelkesedéssel tett, hogy még képzeletbeli barátjának is őt választotta (a zseniális Waititi személyében). Jelentkezett egy Hitlerjugend kiképzőtáborba is, ahol azonban baleset érte, így hazakerülvén lábadozás közben indul el személyiségének fejlődéstörténete. De nem erőltetett tanmeseként, hanem érzékeny és vicces, olykor-olykor pedig iszonyú megrázó formában. Segítőtársai ebben az egyedi karakterek (édesanyja belevalóan imádnivaló, Klenzendorf kapitány szerepében pedig Sam Rockwell brillírozik). Lassan történik és fokozatosan a felismerés, de annál mélyebbre gyökerezik, felmentést és reményt adva (még ha minden más el is vész).

Mert mikor egy szenvedéstörténetet tanúi vagyunk (zsánertől függetlenül), főként ha vicces jelenetekre van felfűzve és irreálisan komikus képek peregnek sorban, a tragikus részeknél még jobban elakad a lélegzetünk. Hiszen ha egy folyvást mókázó arc elkomorul, akkor érezzük igazán, hogy nagy a baj. Még szerencse, hogy a remény vagy épp egy tánc mindig vígaszt nyújthat.