Gondolatok a lélek dolgairól, spiritualitásról és az örök szerelem, a mozgókép: hírek, újdonságok, nosztalgia, kritikák, színészek. Ez az én univerzumom, üdvözlégy!
Azt mondják vannak témák, amikből nem illik viccet csinálni. Nos a náci ideológia és az ebből eredő, máig feldolgozatlan emberiség elleni bűnök sokasága épp ezen témák egyike. Ám néhány fimművészeti alkotás olykor-olykor bebizonyítja, hogy minden attól függ, ki meséli a viccet.
Taika Waititi író- rendező pedig zseniális viccmesélő. Ezt már a Hétköznapi vámpírokban és a Vademberek hajszájában is bizonyította. Egyedi látásmódja és humora kiemeli a kortárs rendezők sorából és ami még vitathatatlan érdemei egyike, hogy igen jó ismerője a gyermeki lélek rejtett zugainak.
Legújabb alkotásában, a Jojo nyusziban pedig épp erre volt szükség, hisz a náci Németországban élő kisfiú, Jojo Betzler történet láthatjuk. De Roberto Benigni Az élet szép realisztikus gyermeki sorstörténetéhez képest (melyben a könnyeden játékos hangvétel mély tragikumot hordozott) ez az alkotás szándékosan túlstilizált és abszurd humorral teletűzdelt játékossággal vezeti a nézőt át a sztori amúgy életszerű elemin.
A film zsenialitása abban a kettősségben rejlik, amely a képi világ színes ikonográfiáját (a díszletektől a jelmezekig Wes Anderson stílusban) és a helyzetek groteszk abszurditását ötvözi a karakterek egyediségével és a történet gyermeki szemléletmódjának hitelességével. A gyermeki látásmód itt ráadásul (és szokatlan módon) a másik oldalt hivatott bemutatni. Jojo ugyanis nem a hagyományos értelembe vett áldozat (bár így a tragédiája még mélyebb), nem üldözött kisfiú, hanem a kor szelleméhez igazodó vérbeli náci. A hitleri ideológiának teljes mértékben alávetett 10 éves gyermek egy oly kor terméke, mely elrabolta a gondtalan gyermeklétet és az erőszak, a gyűlölet mezsgyéjére terelt kicsit és nagyot, felhasználva mindenkit a felsőbb hatalmi célokért. Ebben a korban nem voltak reális kapaszkodók az erkölcsi és lelki fejlődés tisztaságához, hacsak nem az életük kockáztatásával, vagy titkon lázadva.
Jojo tehát belesimult a társadalmi elvárásba, mely szerint jó katonája kell legyen Hitlernek, amelyet oly lelkesedéssel tett, hogy még képzeletbeli barátjának is őt választotta (a zseniális Waititi személyében). Jelentkezett egy Hitlerjugend kiképzőtáborba is, ahol azonban baleset érte, így hazakerülvén lábadozás közben indul el személyiségének fejlődéstörténete. De nem erőltetett tanmeseként, hanem érzékeny és vicces, olykor-olykor pedig iszonyú megrázó formában. Segítőtársai ebben az egyedi karakterek (édesanyja belevalóan imádnivaló, Klenzendorf kapitány szerepében pedig Sam Rockwell brillírozik). Lassan történik és fokozatosan a felismerés, de annál mélyebbre gyökerezik, felmentést és reményt adva (még ha minden más el is vész).
Mert mikor egy szenvedéstörténetet tanúi vagyunk (zsánertől függetlenül), főként ha vicces jelenetekre van felfűzve és irreálisan komikus képek peregnek sorban, a tragikus részeknél még jobban elakad a lélegzetünk. Hiszen ha egy folyvást mókázó arc elkomorul, akkor érezzük igazán, hogy nagy a baj. Még szerencse, hogy a remény vagy épp egy tánc mindig vígaszt nyújthat.
Daniel Day-Lewis a színészettől idén vonult vissza de egy utolsó filmet még bevállalt, ami hamarosan látható lesz és egy szabóról szól, no meg a múzsájáról. Jónak ígérkezik, főként ha valakit lázba hoznak a tűpárnák.
Most futottam bele abba a nyári hírbe, hogy Celine Dion 17 évvel fiatalabb pasival randizgat.
Ekkor hirtelen átfutott az agyamon, hogy mostanság elég sűrűn hallani, hogy idősebb női sztár fiatalabb (itt értsd minimum 10 év) pasival kavar (pl.: Madonna (28 év), Kylie Minogue (19) Tina Turner (16) Heidi Klum (13) …stb.
Én meg kissé elgondolkodtam, hogy mi ennek az oka. Meg annak, hogy ez olyan furán hat (pedig az én pasim is fiatalabb 4 évvel). Valószínűleg mert a nők -ahogy mondani szokás- hamarabb öregednek (a kezelőszervek a helyükön maradnak, csak kissé lentebb ereszkednek) a pasik viszont érnek mint a jó bor.
De ha most nem a sztárokat nézzük (mert azt kb vágom egy suhanc mit lát a vén Madonnában) hanem az átlagembereket, érdekes elgondolkodni az okokon.
Először is van egy lényegi változás az utóbbi évtizedben. Mégpedig, hogy a nők nagy általánosságban véve próbálnak fejlődni. Ha veszünk egy negyven feletti nőt, (ahol esetleg a gyerkőcök már kirepültek) láthatjuk, hogy igényes, ad magára, sportol, előadásokra jár meg kávézni a barinőkkel, esetleg tanul. A vele egyidős pasi viszont leginkább csak otthon ül a tévé előtt, sörrel a kezében, pocakot eresztve. Ezért is bomlik fel olyan sok házasság 20-25 év után. A nő halad előre, a férfi menthetetlenül lemarad.
A nő visszakerülve a társkereső piacra tehát egyrészt keresi a nyitottságot, kalandot, spontaneitást, amit csak a rugalmasabb fiatal pasiban talál meg. Ebben a korban már van élettapasztalat, kifinomultság, ráadásul már ez a korosztály elvált vagy özvegy, felnőtt gyerekekkel. Nem keresnek újabb kötöttséget, inkább lazább kapcsolatot, ami vonzó a fiatalabb férfi számára. Ráadásul ezek a nők tájékozottabbak, anyagilag függetlenek, vonzóbbak fiatalabb társaiknál.
Persze hosszan tartó kapcsolat épp ezért nem túl reális. Az idősebb nő már nem valószínű, hogy újra babázni akarna, még ha a biológiai vekkere meg is engedné (lásd Demi Moore), de ha a férfinek nem sürgős a családalapítás (vagy nem opció), elég hosszan elboldogíthatják egymást.
Tvrtkoval is úgy vagyok mint Puzsérral, apjáraton nem bírom, de ebben az esetben minden szavával egyetértek.
"A magyar sport egyik legnagyobb szurkolójaként mondom: előbb tegyék rendbe a kórházakat, az iskolákat, a teljes egészségügyet, az utakat, a védőnői hálózatot (ahonnan százas nagyságrendben hiányoznak a védőnők, akik pedig vannak, azok közül sokan 161.000 forintot keresnek), fejlesszék az úthálózatot, töltsék fel a hiányzó háziorvosi prakszisokat, vegyenek téglákat olyan gyermekápoló intézmények bővítésére, amelyek magánadományokból működnek, emeljék fel a pedagógusok és más becsülettel dolgozó ember fizetését; vagy ha már a sport: támogassák a lelkes amatőröket, az utánpótlást, DE NE ÉPÍTSENEK TÖBB LUXUSSTADIONT OLYANOK KEDVÉÉRT, akik andorrai pékektől is kikapnak, s megszenvednek feröeri könyvelők ellen. Majd akkor épüljenek a stadionok, ha a bennük játszók produkálnak is, ha megtelnek a most jobbára kongó, milliárdokba kerülő létesítmények. Amíg ebben az országban van éhes gyerekszáj, addig nekem nem kell fűthető gyepszőnyeg sem!
TÖBB NEMZETKÖZI SZINTŰ STADIONUNK VAN, MINT NEMZETKÖZI SZINTŰ JÁTÉKOSUNK! Stadionjaink kihasználtsága gyalázatosan gyenge. Csak a szövetségi kapitány évi félmilliárd forintot (!!!) keres! Ilyen produkcióért, amit az egész ország, és a teljes világ lát. Az selejtezők legnagyobb égése volt, amikor egy olyan ország csapata ellen égtünk, amelyben összesen 79.000-en laknak, s ahol két pici pályán játszák az összes NB1-es meccsüket! Mégis legyőztek minket az andorraiak! ELÉG EBBŐL!
Izland csoportelsőként jutott ki a világbajnokságra, egyetlen tízezres stadionjuk sincs, luxus helyett mobillelátókkal szokták bővíteni a pályájukat! Ha így is lehet, vegyünk róluk példát. ADÓMMAL NEM AKAROM TOVÁBB FINANSZÍROZNI A SZÉGYENT!
Előbb a produkció, utána az ellentételezés! Egyetértesz? Csak akkor lájkold, oszd meg vagy csatlakozz oldalamhoz, ha igen. Ha pedig nem, írd le bátran! KÖSZÖNÖM!
AJÁNLOM AZ OLDALT
